Még csak reggel tizenegy, de máris elég volt ebből a napból. Amikor felléptem a fedélzetre, az első alkalommal, egy héttel ezelőtt, igazán nem számítottam rá, hogy efféle bosszúságokat kell még itt is a nyakamba vennem. Megszoktam, hogy az élet nem habos torta. Az enyém sosem volt az, még egy nyavalyás szeletnyi tortának sem nevezhetném, de ha az ember jegyet vált egy luxushajóra, ami jó sokáig ki sem köt, akkor mégis csak arra számít, hogy a parton hagyja az életének árnyoldalát, a gondokat, a bajokat, de még az apró bosszúságokat is. Egy viszonylagos felhőtlenségben eltöltött hét után most viszont minden igyekszik rácáfolni erre az elképzelésemre. Trishsel kényszerültem reggelizni. Igaz, a dolog reggeli része engem terhel, de a társaságot már valóban pusztán kényszerből vállaltam. Az örök mondás most is igaz. Tartsd közel az ellenségeidet. Noha a mai napig nem tudok igazi ellenségemként gondolni arra, aki nem is olyan rég még a hozzám legközelebb álló személy volt. Noha a nemrég lezajlott beszélgetésünk után mintha egy egész kicsikét közelebb állnék ehhez…míg teljes, megzavarhatatlan hidegvérrel ültem végig a fájó megjegyzéseit, addig amint kikerülök a látószögéből, leolvad az arcomról a mosoly. Miért van itt? Miért?? Miért nem tudott egy másik rohadék hajóra felszállni? Milyen ironikus is az egész. Én őt akartam a parton hagyni, ő meg engem, erre itt vagyunk mindketten, és ha még Davidet is hozzáadjuk az egyenlethez…ebből születik a testetlen, irányíthatatlan káosz, márpedig én gondosan elterveztem, hogyan akarom eltölteni a férfival ezt az utat. Nem úgy, hogy a feleségét kerülgetem a hajó minden egyes tatján, és nem úgy, ahogy otthon is annyiszor támogattuk a részeg hátsóját.
Indulatosan viharzok be a kabinunkba. Mondhatnám azt is, hogy csörtetek, de egy nő ne csörtessen, így igazából az én haragom is csak abban nyilvánul meg igazán, ahogy hangosan vágom be magam mögött az ajtót. Nem izgat, ha David még mindig a munkával kapcsolatos üzenetein, vagy a telefonján lóg, ez tipikusan az a szituáció, amikor a közlendőm nem tűr halasztást, még akkor sem, ha a kapcsolatunk döntő részét egyáltalán nem a verbális kommunikáció szokta kitenni, és kimondottan szívesen ölném a haragomat valami másba…de már döntöttem azzal kapcsolatban, hogyan kezelem ezt a fordulatot. Elmondom. Nemes egyszerűséggel. Megtehetném, hogy megtartom magamnak, de egyfelől azt hiszem rengeteg felesleges energiát emésztene fel a titkolózás, és hogy próbálom Davidet távol tartani Trishtől. Micsoda buta helyzet is lenne. Állandóan a vállam felett nézelődni, mikor bukkan fel abban a helyiségben, mint mi, vagy mikor jön a kelleténél közelebb, és még tereljem is el róla a férfi figyelmét. Ó, nem…innen nincs menekvés. Együtt leszünk a mély vízben. És még ott van az is, hogy végül engem csaphatna arcba a saját hazugságom. Ennyire nem lesz könnyű velem elbánnia senkinek.
- Kettőt találhatsz, kivel futottam össze reggeli közben - szinte meg sem várom, amíg David a figyelmét felém navigálja, azonnal robbanok. Ami túlzás, mert a magam temperamentumához képest szinte józan hangon ejtem ki a szavakat, noha kis híján beletörik a bicskám a mondatba. Túl sok mindent gondolok és érzek egyszerre, ráadásul olyan pillanatban, amikor erre egyáltalán nem számítottam. Így omlanak néha az emberre a légvárainak téglái. Miért is gondoltam, hogy egyszer az életben valami zökkenőmentesen működhet..?

Már amikor megfogja a kezem tudom, hogy ez a beszélgetés sem fog úgy alakulni, ahogy elterveztem. Az ajtó csapkodása csak a bemelegítés volt, fel-alá akartam járkálni a kabinban, kiengedve azt sok kellemetlen érzést, amit hatalmas erőfeszítések árán tudtam csak Trish előtt magamban tartani, de itt és most úgy érzem nem kell úgy tennem, mintha nem érezném azt, hogy egy egészen kicsikét elkezdett kiszaladni a lábam alól az egyébként is bizonytalan talaj. Trish ismer. Sejtheti ő is, de nem tudhatja, egy pillanatra sem…! Pedig hogy is ne lenne így? Hogy is ne lennék bizonytalan? Ha azt mondanám pontosan tudom, mit is csinálok én itt Daviddel, akkor hazudnék. Ez az édes hármas mintha nem akarna elmúlni, olyan ijesztően köztessé és átmenetivé téve a helyzetemet, hogy az egyenest fájdalmas tud lenni, amikor így a képembe vágják. Ahogyan most is. Azt azonban egészen pontosan tudom, hogy mit akarok. És az pedig az, hogy egy harmadik fél kikerüljön a képből. Természetesen nem magamra gondolok, hanem Trishre, de a rajtam kívüli két fél úgy érzem még egyáltalán nem hozta meg a döntését…és ez zavar legjobban.
Ezzel kezdeném, legszívesebben, de ahelyett, hogy megtenném, azonnal hagynám, hogy az indulatos szavak az nyelvemre tóduljanak, inkább engedelmeskedem Davidnek, és mellé ülök az ágyra, nem húzódok el, amikor átkarol, mert…mert ez így olyan természetes. Nem érdekel, hányan vetettek már meg életemben, hányan nevettek ki,  hogy már megint sikerült egy nős férfit kifognom magamnak, van, hogy tökéletesen el tudok feledkezni a zavaró harmadik félről…Dacosan felpillantok Davidre, lehet, hogy már önmagában a közelsége mámorító, és pillanatok alatt tudnék elveszni a karjai között, de még ez sem fogja tudja elfelejtetni velem azt, amit az imént kényszerültem átélni. Elvégre a probléma részét képezi David is, és azok a hülye, átkozott, alá nem írt papírok, amiket egyszer sem hoztam fel, mert még korai lenne ezzel magam alatt vágni a fát. Ezt tudom jól. Ezek még azok a hamis illúziókban eltelő hetek, amikor mindketten el tudjuk hinni, hogy ez a valami, a kettőnk dolga, működni tud anélkül, hogy tudomást vennénk a külvilágról, és azokról, akik fejszével jönnének nekünk. Trish most éppen ezen az ajtón dörömböl. Szerintem. Ha megtehetném bezárkóznánk ebbe a kabinba, és az orrunkat sem dugnánk ki a takarók alól, csak és kizárólag azért, hogy boldogan élhessek egy hazugságban. Én meg tudnám tenni. Nem egyszer tettem már meg.
Közelebb csúszok Davidhez, hogy a combom az övét súrolja, a szoknyám alám gyűrődik, és akár ő akarja így, akár én, nem menekülök sem én, sem a pillantásom, ami egy pillanatra elkalandozik az ajkaiig, csak  hogy aztán újra a hideg tekintetébe fúrjam az enyémet, és egyenest az ajkaira leheljem, kínos lassúsággal formálva a szavakat - A csodálatos feleségeddel.
Bárki meggyanúsíthatna azzal, hogy én ezt élvezem. A rossz hírek hozója. Vagy jó hírek? Honnan tudhatnám. Egy fél szó erejéig sem beszéltünk Trishről, amióta a hajón vagyunk, és csak azért nem hallgatom el az információt, mert nem akarom, hogy akkor hulljon a nyakamba a gond, amikor nem számítok rá. Akkor legalább akkor robbanjon a bomba, amikor én akarom.