Trish&Killian

Szinte remegtem, ahogyan a kabinomból elindultam a hajó gyomrába. Szükségem volt egy italra, de nagyon. Mert nem elég, hogy Bell és David a hajón tartózkodik, de ráadásul csak két kabinnal arrébb, mint én. Nem hittem el, amikor kilépve a szobámból megláttam őket, amint bemennek a szobájukba. Bell nevetett, s David hátába kapaszkodva, a nyakát csókolgatva ment a férjem után. Összeszorítottam a fogsoromat, s hálát adtam az égnek, hogy nem vettek észre és nem kezdődött meg a jó pofizás. Megjegyezném, hogy amiben én sosem veszek rész, sőt igazából David sem, de Christabell mindig nagyon igyekszik. A gondolatra, hogy éppen szexelni vonultak be a kabinba, felment bennem a pumpa. Kellett valami amivel lefoglalhatom magamat és ehhez tökéletes egy bár, meg némi szesz. És ahogyan az elmúlt hetekben történt mindig, most is nyilván részegen ők vinnének be a kabinomba. Ez az egész szánalmas. Hogy miért csinálom akkor még is? Talán mert ilyenkor David újra foglalkozik velem, mert ilyenkor van alkalmam ismét beszívni az illatát...
Intettem a pultosnak, s az már lökte is elém a kedvenc piámat, vagyis a konyakot, ha az ember iszik akkor legalább igyon stílusosan...
És eleget ahhoz, hogy a pultosok és a pincérek már tudják egy nézésből, hogy mire van szüksége. Az első korty úgy gördült le a torkomon, mint valami mennyei nedű. Végigmarta a torkomat,  kellemes bizsergést hagyva maga után. Szinte meg sem ittam az első kört, és már kértem is a következőt. Igen, az volt az elképzelésem, hogy leiszom magamat a sárga földig, és akkor legalább nem gondolkozom. Nem törődöm sem Daviddel, sem Bellel, sem pedig a nyomorommal. Így kell élni!
Közben meg is feledkeztem az eshetőségről, hogy Killiannel akár össze is akadhatok egy nyilvános bárban. Onnantól kezdve, hogy megláttam Bellt és Davidet együtt minden gondolatomat ők foglalták le.
Még jó, hogy előtte már felöltöztem tisztességesen, így a tökéletes alakomra rásimuló cicanadrág, egy elegánsabb piros felső, és egy magassarkú cipőt viseltem. Kényelmes, de csinos, habár a több éves táncnak köszönhetően aligha volt olyan ruhadarab a szekrényembe, ami nem állt jól rajtam. És mindig is adtam magamra annyira, hogy zavarjon ha feljött rám egy-két vagy több plusz kiló. És igen tudom, hogy hosszú távon a mértéktelen alkoholfogyasztásnak is meglátszik az eredménye... de nem mindig iszom. Csak néha visszaesek... és most szükséges. Amint leszálltunk és szárazföldet ér a lábunk, abba is hagyom, hiszen ez is olyan, mint David... egy rossz berögződés egy függőség aminek csak akkor lesz vége ha én a kezembe veszem az irányítást.

Trish&Killian

Minden nappal egy kicsit jobban belehalok ebbe a harcba. Ebbe az állandó viaskodásba, önmagammal a világgal az alkohollal vagy éppen amivel. Én mindig harcolok, mindig küzdök, de csak magammal, magamban. Jó, néha a világ ellen is, de ugyan ilyen hamar fel is tudom adni. Hiszen Davidet is feladtam, nem? Küzdenem kellett volna érte, hogy ne a barátnőm kezére jusson. De a büszkeségem nem engedte, hiszen én küzdjek egy férfiért, neki kell küzdenie, értem, nem,de? Nem tudtom, hogy hol rontottam el, ahogyan azt sem, hogy mitől lettem én kevés ő meg pont elég. Hogy miért ő és miért nem én. Egyszerűbb? Könnyebben manipulálható? Áh, fölösleges ezen gondolkozni.
S a harmadik pohár lecsúszása után már ezt be is láttam. De attól még a gondolatok csak nem álltak le a fejemben, ide-oda száguldoztak, mint valami tornádó.
A negyedik pohár következett, és tudtam, hogy ha akarok akkor ezen a hajón annyit iszok amennyit csak bírok, és majd szó nélkül elvisz a személyzet a szállásomra mintha mi sem történt volna. Fő a diszkréció.
Hirtelen megmerevedtem az ismerős hang és érintés nyomán, habár csuklómra kulcsolódó ujjai aligha engedték volna, hogy befejezzem a mozdulatot.
Pillantásom a kezére siklott, majd pedig rá egy pár pillanat erejéig. Cseppet sem változott, még mindig ugyan olyan szívdöglesztően kék szemei vannak, és mindig olyan szigorúan tud nézni velük. Majdnem elmosolyodtam a gondolatra, ha nem érzek bűntudattal kevert haragot, talán még meg is teszem. Van, hogy szeretem, hogy istápolgatnak és van, hogy nem. Éppen milyen a hangulatom. Jelenleg éppen nagyon nincs ínyemre, hogy helyettem beszél, ráadás még az egyetlen mentsváram is eltűnik a közelemből. Kissé spicces vagyok már, de annyira még nem részeg, hogy felmérjem most nem igen van jogom dühösnek lenni. Egyszerűbb ha figyelmen kívül hagyom.
- Neked is szia Killian!- Morogtam és intettem a pultosnak, hogy töltsön még egyet.
Fájdalmasan ismerős mozdulattal nyúlt az államhoz, én meg megbabonázva a pillant varázsától hagytam, hogy maga felé fordítsa a tekintetemet. Igen, valamikor oda voltam ezért a férfiért. Nem ez nem volt szerelem, talán csak egy kicsit, nem ért fel azzal az elsöprő érzéssel amit David iránt éreztem. De szerettem a magam defektes módján, csak azért amilyen volt, csak mert mindig ott volt ha kellett, és vigyázott rám... én meg faképnél hagytam, még csak egy búcsúlevelet sem mellékelve...
- Nem...- Suttogtam fájdalmasan, majd óvatosan lecsúsztam a székről, hogy véletlenül se essek pofára, és elléptem mellette, hogy egy kis távolságot juttassak kettőnk közé.
- Nagy lány vagyok Killian. Hiszen... semmi közünk egymáshoz. Nem, de?- Néztem rá, s alsó ajkam dacosan lebiggyedt, a legjobb védekezés a támadás. Szokták mondani. Nem akartam belemenni, hogy miért hagytam faképnél, nem akartam untatni és nem akartam belekavarni az életébe. Így... így minden sokkal könnyebb volt. Igen jobb ha haragszik rám. Jó, volt egy kis önzés is bennem, ugyanis ha újra barátok lennénk akkor megint megpróbálna leszoktatni. És ez bizony kemény felelősség lenne a számára, nem, nem akarom, hogy az ő felelőssége legyek. Nem akarom, hogy kötelességének érezze, hogy figyelje mennyit iszom, hol vagyok és nem ugrottam-e ki a hajóból...
Hát vettem egy mély levegőt így szívva bátorságot, hogy ellépve mellette ismételten faképnél hagyjam az egyetlen embert, aki talán tényleg törődik velem...

Trish&Killian

Fintor fut át az arcomon. Na igen, Killian sosem az a fajta embert volt, akit könnyű lenne lerázni. Talán éppen ezért sem hívtam fel, mikor úgy döntöttem, hogy Daviddel tartok. Mert tudtam, hogy le tudna beszélni, arról nem is beszélve, hogy rávilágítanak döntésem hibás végére, amit én akkor nem láttam. Pontosabban, de... csak éppen tudomást nem akartam venni róla. Legszívesebben megölelném azért mert hajlandó felidegesíteni magát miattam, és ha kevésbé lennék makacs akkor meg is tenném. De hát, van egy felem aki nem nézi ezt jó szemmel. Aki semmit sem akar, csak minél távolabb tudni magától Killant, hogy ne jelentsen számára terhet. Tudja, hogy csak egy újabb probléma lenne a másik életében, és ugye ha valakit szeretsz akkor nem akaszkodsz rá, akkor előrébb helyezed őt, mint magadat, normális esetben. És persze még millió oka van annak, hogy miért jobb ha távol tartja magát tőlem és én is tőle. Tudja, hogy van egy ex férjem, de azt nem, hogy miért mentünk szét, és igazából azt sem, hogy igazából nem is ex, hiszen nem váltunk még el. Mikor új életet kezdve elkezdtem a tánciskolában tanítani, nem akartam a múltammal foglalkozni, így a legkevesebb információval és annak ferdítésével láttam el a körülöttem tartózkodókat. És bizony, ha most Killiannel belemegyünk a dolgokba akkor nagyon sok szemétre derülne fény, amit meg nem akarok.
Lekászálódok a székről, s mozdulata mely arra irányul, hogy elkapjon ha esetleg kibillennék az egyensúlyomból, tökéletesen leírja a viszonyunkat. Igen, mint kéznél volt, hogy segítsen ha kibillentem. Mindig... nem háláltam meg túl jól...
Ismerem, látom rajta, hogy feszült, egy egész görcs.
Összerezzenek én is, ahogyan tenyere a pulton csattan, nem csak a pultos srác. Na jó, ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Undorodtam attól amit mondani készültem és főként amilyen stílusban, de túl keményen kötötte az ebet a karóhoz. Makacs voltam, de tudtam, hogy úgy sem bírok sokáig harcolni vele, főként nem részegen, tehát minél előbb le kell zárni ezt a kérdést, méghozzá úgy, hogy ne is akarjon a társaságomban lenni.
- Pontosan tudod, hogy miről beszélek. Nincs egymáshoz közünk, pont te ne tudnád aki annyi nőt fektettél már meg életedben. Köszi a múltat jól éreztem magam, de ennyi...- Többet jelentett, mint egy kósza numera, egy-két alkalommal. Ő is tudja meg én is tudom, de elakartam bizonytalanítani. Talán sikerülhet, habár eléggé magabiztos ember, és nehezen hagy fel az elképzeléseivel.
Nagyon szeretem, és ebben a pillanatban egyenesen imádtam azért, mert így kikelt magából miattam. Komolyan jólesett, és éreztem, hogy dacos ajakbiggyesztésemet felváltja valamiféle bűntudatos fintor. S elfordítom a tekintetemet idegesen babráló ujjaimra. Ezerszer végigpörgettem már magamban, hogy fel kéne hívnom, igen sokszor gondoltam rá. Volt, hogy tárcsázta is, csak mire felvette volna letettem. Gyávaságból vagy nem is tudom miért...
Ellépek mellette, sietősen, kihasználva a közénk települő csendet, de ahogyan utánam lép, s ismét megszólal megtorpanok. Végigszalad a libabőr a kezemen, ahogyan közelebb hajol a fülembe suttogva. Hiába egy egyszerű barátnál mindig többet jelentett, ahogyan egy egyszerű szexpartnernél is. Mind kettő volt egy személyben, s bizony ezt még mindig nem fejeltettem el.
Mélyről jövő sóhaj szakad fel belőlem, s kissé megereszkednek a vállaim.
- Ha nem vennéd észre Killian, te vagy az kettőnk közül aki jelenetet rendez...- Suttogtam vissza, majd pillantásomat kék íriszeibe fúrtam.
- Mit akarsz? Csak saját magadat szívatod ezzel az egésszel, hát nem veszed észre? Nem elég neked Zoey akivel harcolnod kell? Nem tudsz annyival megelégedni, hogy leléptem és kész? - Igen tudok a fiatal lányról, és már láttam is a hajón. Annak idején őt is tanítottam, de bennem nem tett olyan mély benyomást, mint Killianben. Persze ügyes lány, de nem szenteltem neki nagyobb jelentőséget.