Már napokkal ezelőtt kiszúrtam, de valahogy annyira jó volt távolról szemlélni néha meg-megrettenő alakját, ahogy észrevett a tömegben. Nem hitte el, hogy én vagyok, hiszen tőlem, előlem menekült el, ezt már az elválásunkkor is tudtam nagyon jól. Nem bírta elviselni azt, hogy kemény voltam vele, és hogy tőlem is megkapta a saját maga pofonjait, pont úgy, mint az élettől. Pedig valójában hálásnak kellene lennie, hiszen az, amit tőlem kapott egyrészt közel sem volt annyira fájdalmas, másrészről pedig messze a legjobb módja volt annak, hogy mindenféle eshetőségre felkészítsem. És hogy is tanulhatna az ember a legjobban, ha nem úgy, hogy rá van kényszerítve a túlélésre?!
- Szép estét Lizbeth! – mondom, és nevének édes dallamát lágyan ízlelgetem ajkaim között. Belegondolva, akárhogy is próbálom tagadni, még mindig úgy gondolom, hogy vele volt eddig a legjobb kapcsolatom egész életem során. Az eddigi nőim valahogy mind kiálltak magukért, és ilyenkor jött egy felbőszült apa, testvér, vagy csak pisztolyt szegeztek rám, ő azonban más volt. Szinte már hihetetlen volt az a mód, ahogyan tűrte sorsát mellettem. Elviselt engem, a kiborulásaimat és azt is, ahogy kitöltöttem rajta a dühömet, az agresszivitásomat. Jó volt vele lenni, és egyszerűen imádtam azt a gyönge testét, a lassan és apránként elborító kék-zöld foltokat, melyek számomra csodálatos mintázatot rajzoltak a bőrére, mintha csak kiszínezték volna fakó alakját. Számára természetesen ez nem volt túl elfogadható. Állandóan bő ruhákba bújt, amit én kifejezetten utáltam, ezért vettem is neki pár göncöt. Aztán inkább fogyni kezdett, és kezdte elveszíteni önmagát. Pedig soha nem kellett rejtegetnie semmit! Csak mosolyognia kellett volna a világ felé! Engem kellett volna boldoggá tennie, és beletörődnie abba, hogy a szeretet kettőnk között egy ilyen bonyolult művelet. Ehhez képest abszolút árnyéka lett önmagának. Lassan múmiává aszalódott, és komolyan mondom, annyira szánalmasan festett már mellettem, hogy néha elgondolkodtam azon, hogy ezért a tettéért is megverem, de úgy istenesen. Egy dolog tartott csak vissza, még pedig az, hogy abban az állapotában talán nem bírta volna ki a teste a komolyabb fizikai nyomást. Milyen sajnálatos…

A kulcs hangosan koppan a padlón. Édes csilingelése pontosan olyan, mint egy sziréna harsonája. Mindent betölt, mintha csak a kettőnk közötti feszültségre hívná fel a figyelmet! Igen, feszültségre, mert az tapintható, kézzel fogható, és abszolút érzékelhető. Pont úgy érzékelem, mint ahogyan ő a falat aprócska kezével. Szinte már feltapad arra, mintha csak az nyújtaná számára az egyetlen menekülési útvonalat, vagy éppen a védelmet előlem. Nem tudom megállni, egyszerűen elvigyorodom. Nem, ez most nem az a mosoly, amit a nőknek tartogatok, és melytől rögvest bugyit kell cserélniük. Ez az a mosoly, melyet már úgy ismer. Az, amivel jelzem, hogy mennyire tisztában vagyok félelmével, és azzal, hogy teljes egészében felette állok! Ez a dominancia mosolya, mely újult erővel áramlik immár ereimben, ami neki köszönhető, és annak, hogy itt van, ezen a hajón. Édes szórakozás a sós vizeken hintázva! Mi kell még ennél is több?

- Ugyan Lizbeth! Csak nem félsz? – kacagom fel halkan, miközben egy kezemet a feje mellett a falhoz tapasztom, ilyetén pozícióba megtartva magamat, majd a másikkal arca fel nyúlok. Ujjaim lágyan emelnek fel egyetlen tincset, és a lágy esésű selymes tónusú puhaságot orromhoz emelem. Még mindig ugyanaz a kókusz illat, még mindig megőrjít vele. Sosem fogom elfelejteni kapcsolatunk elején mennyire megőrültem ezért az illatért. Ha csak megéreztem azonnal meg akartam kapni. Férfi vagyok, gerjedek az ilyen külső benyomásokra, így hát nem csoda, hogy most is abszolút pozitív dolgok jutnak eszembe erről az illatról. Na meg persze a negatívok. Hogy komolyan úgy szállt ki az életemből, hogy én még nem akartam. Oké, hogy nem volt érzelem már kettőnk között, de mégis! Hol marad a játék, a kettőnk közötti kapcsolat ápolása? Még csak meg sem próbálta jobbá tenni! persze már nem működött volna, de ezzel megfosztott annak a lehetőségétől, hogy levezessem a felgyülemlett felesleges energiákat. Most pedig úgy néz rám, mintha szellemet látna! Holott, én felkaroltam! Én segítettem neki! Megmutattam milyen csapások érhetik még, mi az a fájdalom amire fel kell készülnie, és mik azok, amelyeket immár el fog tudni viselni akármi is lesz, mert az én ütéseimet is elviseli! És ami még ennél is rosszabb, szinte menekül, ezzel pedig felbőszíti az állatot bennem!

- Könyörögsz? Mikor leléptél nem könyörögtél! Sosem könyörögtél! – mondom sziszegve, majd a tincset melyet eddig lágyan tartottam most erővel szorítom meg. Rántok egyet rajta, hogy a feje közelebb kerüljön hozzám, haját a kezemre tekerem, és komolyan késztetést érzek arra, hogy kitépjem mind egy szálig.
- Nem felejtetted a dolgaidat megbeszélni velem, Lizbeth? Én nem emlékszem arra, hogy úgy váltunk volna el, hogy többé már nem beszélünk! Te pedig kerülsz mint egy leprást! Nem vetted fel a telefont, mikor hívtalak, és soha nem voltál ott, ahol lenned kellett volna! Azt hittem maradhatunk barátok, de tudod mit? Inkább megkeserítem az életedet! – mondom immár a fülébe suttogva, majd egy hirtelen mozdulattal elengedem a haját, és az arcába mélyesztem az ujjaimat. Erősen tartom az állánál fogva, ezzel is arra késztetve hogy figyeljen rám! Rám! Mert innentől kezdve én leszek a legnagyobb rémálma!